Zsarátnok - Beköszöntő 2011 November

Erdélyben jártunk egy népfőiskolai előadás megtartása kapcsán és az előadás után másnap már éles kritika illette azt az egyik internetes portálon. Az előadás témája az ősi magyar vallás és annak mai lehetőségei, helyzete volt. A kritikus jó alkalmat talált arra, hogy a kereszténységet védelmébe vegye a terjedő „új-pogányság” ellen.
Mielőtt részletesebben kitérnék a részletekre, általánosságban szeretnék egy pár gondolatot röviden kifejteni.
Két fő vonulat tapasztalható általában a vallások tanításaiban összefonódva. Ezek egyik része az általános emberi értékek közlése, a másik a „történelem”, dogmatika, „hit” eszmeköre. Ezeket nem is igen fejtik ki külön-külön, hanem együttesen jelennek meg az egyes részletekben. Mégis lehet és kell is ezek között különbséget tenni, mert úgy tűnik, hogy az általános emberi értékek összekeverése rögtön igazolni tudja a „dogmákat” is, modern kifejezéssel „árúkapcsolás” formájában. Ezt talán mégsem kellene.
Azt tudjuk, hogy az általános emberi értékek érvényre jutása nagyon fontos az emberi társadalmak életében. Hosszú évezredek alatt alakultak ki ezek a szabályok, így az semmiképpen sem köthető kizárólagossággal a ma ismert egyetlen vallási közösséghez sem ( lásd Ószövetség, Újszövetség, iszlám, buddhizmus, stb), így a kereszténységhez sem. Ilyenformán nem tekinthető a kereszténység ezen értékek tanításának kizárólagos birtokosának sem. A szegények, betegek, idősek, kiskorúak, nők fokozott védelme ilyen általános emberi értékek.
A magyarság sem a kereszténységtől tanulta meg ezeket. Éppen ellenkezőleg! A kereszténység felvétele nálunk talán éppen törvényszerűen egyidőbe esett az ún. feudalizmus erőszakos bevezetésével. Valahogy igen jól egymásra találtak ezen két új „mozgalom” és vezetői, a feudális uralkodó réteg és a papság. Egymást koronázták, kinevezték, birtokokat adományoztak egymásnak és híveiknek, miközben a törzsi közösségi élethez szokott szabad magyar emberekből nincstelen jobbágyot csináltak. ( Földönfutót már nem is írok, mivel a „törvények” gondoskodtak arról, hogy szabadon ne is költözhessen ez a jobbágy.)
Szt. István „sebtében” össszehozott „megkeresztelése” is mutatja, hogy a kereszténység bevezetése gyorsan, erőszakosan történt. Ez nem demagógia, hiszen III. Ottót 1002 januárban megmérgezték, II. Szilveszter is meghal 1003-ban, vagyis csak néhány évig voltak hatalmon. Egy nemzet életében ilyen nagy horderejű változást nem lehet ennyi idő alatt megvalósítani.
Az emlegetett Szt. László idejében már a törvénykezés egy részét át is adták az egyháznak (lásd a „Pannonhalmi Végzések”-et). Amikor kézlevágással büntették azt a magyar embert, aki ezt az igazságtalan rendet kisebb állat vagy terménylopással kivánta „módosítani”. . . . Érdekes módon ezt a „Bánk bán” színműben, operában elfogadott, igaz tényként tartja számon a közvélemény „Tiborc panaszában”. Ez is demagógia?
Sz. Erzsébet történetét is már korábban felhoztam példának arra, hogy mennyire el lehet rugaszkodni a tényektől és csak a „jóságos szeretetet” hangoztatni, de egy magyar királylánynak mégsem kellett volna fiatalon, nyomorban meghalnia. Tudta volna azt a jótékony segítséget egy hosszú életen át folytatni, annak még nagyobb lett volna az eredménye, ha nem egy német főinkvizítor lett volna a „szellemi atyja”.
A dogmák hirdetői kiálltják ki a szabad ősi hit, természetvalás keresőit pogánynak, ateistának. Érdekes ?! „Bagoly mondja verébnek . . .” Újabb fogalmak alkotnak: „Nemzetiszínű ateisták”. Micsoda kifejezések ?!
Az általános emberi értékek „ tudásának birtokában”, és tanítójának szerepében a történelmi tényeket valahogy elsikkadni látom a különböző „pogányok” elleni érvelésekben. Itt mintha a tanítás már nem állna olyan biztosan a lábán. Itt már ingoványos talajon találja magát a kereszténység, ezért kevés szó esik róla. Pedig volna miről beszélni..... Ezek persze makacs tények. Elhiszem, hogy kellemetlen manapság az inkvizícióról, az indiánok kiírtásáról stb. beszélni a „tanítóknak”, de valós történelmi alapok nélkül nem lehet a kereszténységet fenntartások nélkül elfogadni. Ismerős a történetírás és a mindenkori hatalom viszonya is, de korunkban talán ezen is túl lehet lépni. Talán éppen ezt jelenti a sok „nem hivatalos” történetírás és történelmi részlet széleskörű megjelenése és terjedése.
Az ősi vallások értékeinek keresőit, a hagyományok ápolóit, egyedül a temészet törvényeiben megjelenő igazságokat – dogmamentesen - elfogadókat „lepogányozzák” sőt „leateistázzák”. Azért tiszában lehetnének a bírálók a „pogány” szó eredetével, tartalmával, ha már használják.
Schütz „Dogmatikáját” hozza fel példának. Éppen ezzel van a bajunk, a dogmatikával. A természetben, de általában az életben nincsenek dogmák, törvények vannak. A teljes természettudományos és műszaki tudományos világ éppen ezeket a törvényeket kutatja és nem a dogmákat magyarázza! A természeti törvények minnél jobb ismerete mutathat rá a követendő útra, amin az emberiségnek járnia kellene, ha még hosszú távon élhető életet, tiszta ivóvizet szeretne magának és utódainak is tudni. Aki ismeri a természet törvényeit, ismeri a szabályokat, és annak megfelelően él, az igaz életet él, aki összeütközik azzal, az bűnös életet él. Ez pedig nem dogma, hiszen az emberi élet alapvető elveiről van szó. Persze, aki a túlvilági életet tekinti fontosnak, annak ezek kérdések nem olyan lényegesek.
„A teológusok hallgatnak” írja a kritikus ....Talán nem véletlenül.

Szigeti Gábor - Zsarátnok.org 2011 November