De sokszor hallani napjainkban szóhasználatunk legújabb felfedezettjét, a „pogány" jelzőt. Természetesen a „hithű" keresztények nem is a felebaráti szeretet jegyében e jelzővel egy csoportot kívánnak megnevezni már csak azért is, mert tehetetlenségükben nem maradt más, mint egy újabb „jelző" osztogatása.
Valójában mi a minőségi különbség a „hithű" keresztény és e „pogányság" között? A Magyar Hitű keservesen ugyan, de eljutott a szellemi fejlettségnek arra a fokára, hogy el tudta vetni a múlt történelmi tragédiáinak szellemi, hitbeli kórokozóját, az ószövetségben gyökerező judeokereszténység természetellenes tévtanait.
Ősi hitének felelevenítésével lépett arra az ösvényre, hol ősi hitfelfogása szerint nem faji képekre és tulajdonságokra alkotott istenek képezik többé ideálját, hitvilágának középpontját. De közelebb került az igaz, valóságos Isten megismeréséhez, megértéséhez, mely megértésnek még a lehetőségét is megtagadta tőle a keresztény fogalom. Nemesebb, tisztultabb lelkületű lett e „pogány", mert elvetette magától az állítólagos „eredeti bűnnek" az elméletét. Hite szerint a Természet törvényeinek betartása által keletkezett földi léte. Felismerte azt az alapvető isteni rendelkezést, hogy apától és anyától kellett származnia, mely isteni életfenntartó folyamat és mint ilyen, bűn nem lehet! Felismerte azt is, hogy a keresztény tanítások megfosztják attól az ember méltóságát kifejező állapottól, melyben cselekményeiért egymaga felelős. Tetteiért, esetleg elkövetett „bűneiért" csak saját maga nyújthat saját magának megváltást. A keresztényi gondolatok megváltó elméletében rejtve ugyan, de ott van az örök kiskorúságnak az állapota, a felnőtté fejlődésnek örök gátja, ahol a felelősséget mindig rá lehet hárítani a „Megváltóra", aki „vérével elveszi a világ bűneit". (Az elmúlt 2000 év alatt megszüntette-e a bűnözést, vagy soha nem látott méretekre növelte e megváltói gondolat?)
Mióta ez ősi Magyar Hit, e „pogány" lelkekben újjáéledt, a lelki újjászületés folyamata olyan világosságokat gyújtott, mely fények a keresztény szellemi béklyókban örök elzárásra voltak kárhoztatva.
Nemcsak egyéni élete, de nemzetközössége iránt is e Magyar Hit tanításainak következtében alakult ki eddig soha nem tapasztalt felnőtt felelősségérzete, mely érzetét a megérthetetlen, logikátlan keresztényi misztikumok benne egy ezredéven át eltompították.
Évek folyamán, napjaink eme „újszülötte" megismerte egyéni életének igazi, valóságos célját, nemzetközössége iránti kötelezettségeit és olyan magyarságtudományi ismeretekre tett szert, melyeket életének keresztényi korszaka megtagadott tőle. E „pogány" magyar többé már nem a Golgotára tart - egyesek legnagyobb elégedetlenségére, - de az igazi feltámadás felé.
Sokan és nagyon sokszor leírták az elmúlt évek alatt tehetetlenségük fájdalmában:
„Új keresztényekre, nem új pogányokra van most szüksége az emigrációnak."
E fájdalmas, szinte már a sírból jövő jajdulások elfelejtették, vagy szándékosan nem említették a legfontosabbat:
a nemzetet! De ez „újpogány" legnagyobb minőségi különbsége éppen abban rejlik, hogy meg tanult nemzetben gondolkodni; nem egyéni érdekeinek szemüvegén át nézi nemzete sorsának alakulását. Annak ellenére, hogy e nemzetközösség földrajzi határain kívül él, lelkiismeretével, minden érzelmével e nemzethez tartozónak érzi és vallja magát, annak fejlődését nem mint kívülálló szemléli, de - körülményeihez és képességeihez mérten - annak alakításából magának részt kíván és követel, mert annak sorsával azonosult.
Életének erejét, anyagi javait nem hajlandó többé vérgőzös álomnak is beillő, gyermeteg mesékre épült vallási szekták földi javakat halmozó törekvéseire feláldozni. Ez „újpogány" a valóság ellenállhatatlan vonzásában él, felfogva, megértve a mindennapi élet gyakorlati követelményeit. Életre született, tehát élni, alkotni akar, mint egyén és mint egy nemzetközösség szerves alkotóeleme. Az Otthont, a Hazát fenntartóktól többé elidegeníteni nem lehet!
Felismerte, hogy népének lelkéből a valóságos Isten élő rezgése áramlik, hogy betöltse e hatalmas Alkotó igaz akaratát. Nem akar úrrá lenni, nem akarja leigázni a Természetet, de annak ugyanúgy, mint valaha ősei, szerves része kíván lenni földi létének, nemzeti jövőjének biztosítása érdekében. Idegen istenek aranytól, földi pompától csillogó bálványai, templomnak nevezett kőhalmazatai nem vonzzák többé. Felismerte, hogy az Istent nem kell keresnie, mert azt születése pillanatától kezdve valójában magában hordozza. A különböző tollforgatásra vállalkozók lelki, szellemi elesettségükben még vénségükre is az írások között keresik az Alkotót. A betűhalmaz között kétségbeesve kapkodnál: s a zsoltárok kiperegnek az ujjaik közül a porba. Az idő múlik fejük felett, de képtelenek megtalálni azt, amit e kor „újpogánya" önmagában már felismert.
Az egyszerűség kedvéért mondhatnánk, hogy ez az „újpogányság" intelligencia kérdése is. De hánynak adott az Alkotó olyan képességet, hogy az összes, emberi agy által kitermelt misztikumok közül felismerje a legkézzelfoghatóbbat, a legnagyszerűbb egyszerűséget? Korunk igazi „kiválasztottja" ez az „újpogány", a valóság felismerésére és hirdetésére. A süket fülekkel, vak szemmel járó, gondolkozni nem akaró szerencsétlen csak azt tudja erre mondani: „új vallásalapító". De megérthetik-e ezek, hogy itt senki „új vallást" nem alapított, csak meglátta a valóságot az, aki lerázta magáról a keresztényi tanok évezredes természetellenességeit, felszabadította magát azok rabszolgaságából.
A határtalan butaság következtében legkönnyebb azt mondani, hogy „istentagadó". Legalábbis a deformált lelkek világában mi más lehet az, aki nem hajlandó velük együtt tovább vánszorogni a Golgota örök halált jelentő, kétezer év után is vértől csöpögő szikláinak tövises csapá¬sain.
Hazugság, hogy Jézus feltámadt, mert vértől csöpögő, meggyötört teste még ma is ott függ minden templom oltárának keresztjén, a szobák falán, láncon, madzagon nyakon hordva, mélyen a lelkekbe gyökerezve, az örök halál riasztó jelképeként. A kereszténység minden szektája e borzalmas halálra építi minden létjogosultságát. E halál jegyében pusztítottak el millió és millió ártatlan életet, hogy e minden ízében Istent Káromló tévtannak arany gyűjtő feneketlen papzsákját megtölthessék az élve maradottak véres verejtékével kiizzadt aranyaival.
Fizetett-e nemzet e földön nálunk nagyobb árat az „evangéliumok szépségéért"? Más nemzet adott-e annyi vért és verejtéket egy évezreden át e borzalmas tévtan hatalmának megtartásáért, mint a magyar? Megérthetetlen, megfoghatatlan vérgőzös álmok közepette elképzelt túlvilági „javakért" vették el cserébe nemzetünktől nemcsak verejtékével, vérével megteremtett javait, de még a jövőbe vetett reménységét, a feltámadáshoz való jogát is!
E borzalmas lidércnyomástól, e halált lehelő gyehenna-füsttől szabadította fel magát e kor „újpogánya". E „pogány", aki hitét nem vakon, az örök kárhozat állandó fenyegetésének terrorja alatt „hiszi", de tiszta tudatában él, így minden napját, lényét betölti az egyetlen, igaz Isten kézzelfogható valósága. Nem vakhit ez, mert e hitvilág biztos felismerése, a biztos tudásra alapozódik. Nem féli, rettegi Istenét, de keresztényi szemlélettel elképzelhetetlen lelki-szellemi kiegyensúlyozottságban, szabadságban éli minden földi percét életének, mert érzi, hogy lényegét áthatja, élteti, mozgatja a leírhatatlan, elképzelhetetlen, mindennél hatalmasabb igaz Isten.
Felelősségének tudatában él és tudja, hogy tetteiért csak tettekkel fizethet még itt e földi életében, - nem valaki másnak - egy elképzelt áldozatnak a vérével. Hite nem gyáva, az egyéni felelősség alól kibúvókat kereső, emberi méltóságától megfosztott bábut, hanem gerinces, emelt fővel járó, valóságos magyart farag belőle, mint amilyennek valójában az Alkotó eredetileg elképzelte.
Életszemléletében, életszeretetében, életének minden pillanatában az Istennel való állandó együttlétében, tetteiben valóban mintájává vált annak az embertípusnak, akit a nagy Alkotó a saját képére és hasonlatosságára teremtett magyarnak!
Ez az „újpogány" felismerte, hogy nemzetének költőin keresztül szólt hozzá az Isten. Az életet, az életszépséget ábrázoló, az életet értékelő népművészeti formák motívumaiban felismerte az isteni ihletés eredetét, mindent mozgató, indító lüktetését. Népzenéjében az élet harmonikus dallama csendül, mely elválaszthatatlan az Alkotó éltető jelenlététől.
Nem véreskezű, testvérgyilkos „szentek" előtt hajlong, de dicső őseinek önzetlen, áldozatos példáit tiszteli, s e magasztos példák honteremtő ereje életének útmutató fáklyái.
A sötét, tragikus éjszakák rémekkel töltött borzalmából ébredt életének, hivatásának igazi értelmére, céljára korunk „újpogánya". Ezt az ébredési folyamatot ma már megállítani nem lehet! Lassan pirkad, de az égen a felkelő Napot még a legszörnyűbb butaság sem tudta megállítani soha! E szent, éltető fény egyszer még behatol a legsötétebb zugokba is. Akik szent nevét tudatosan megcsúfolták, azok rettegjenek Tőle!

* Istennel Hazáért! c. kötetből vett részlet
 

Őseink egyisten hite, amelyet évezredekkel ezelőtt alakítottak ki bölcseink, táltosaink és amelyet korunkban magyar népünk kultúrájaként meg akarunk őrizni és közkinccsé tenni.

Melyek a Magyar Vallás alaptételei?
Őseink hittek az Egy Istenben, akit Hadúrnak, később a Magyarok Istenének is hívtak. Eszerint őseink egyistenhívők voltak. Sok ezer éven át a szabad ég alatt, a pusztákon élték le életüket és ezért meg kellett tanulniuk ennek az életmódnak a természeti törvényeit: az évszakok változását, a Nap éltető és pusztító erejét, a szárazság, az aszály, a viharok pusztításait, melyektől meg kellett védeniük önmagukat, és állatállományukat.
Ősi bölcseink felismerték, hogy az Isten (Ős-Ten) örök természeti törvényeit megismerve, azok szerint kell élniük, ha élni akarnak. Így a négy „elemet", mint az Ős-Tennek érzékeink által is fölfogható megnyilvánulásait és az élethez nélkülözhetetlen feltételeket tisztelték, úgymint: a Napot (tüzet), a levegőt, a földet és a vizet. Ezeket, mint vallási jelképeket is használták: egy sugarakkal körülvett napkorong, közepébe egy egyenlő szárú keresztet rajzolva, amelynek mind a négy szára egy-egy életfenntartó „elemet" jelent. Ez Magyar Vallásunk ősi jelvénye.
Őseink hite szerint az Ős-Ten legnagyobb ajándéka az ÉLET, ezért őseink az anyaságot, mint az élet eredőjét, nagy tiszteletben tartották. Mindezeket őseink tiszteltek, de csak az egy Ős-Tent imádták. A magyar ember csak akkor térdepel le, ha kényszerítik rá. Az Ős-Ten előtt is, mint öntudatos ember adja meg tisztelete kifejezését, őseink a vért is nagyra becsülték, mint az élet nedvét, és legfontosabb szerződéseiket vérrel pecsételték meg (Id. Vérszerződés).

Bővebben...

Homonnay Ottó János: A rideg valóság

ELŐSZÓ

„A magyar végzet abban rejlik, hogy örökké elvétjük az időmértéket. Sánta verslábként kocogunk vagy botorkálunk a történelem nyomában. Mindig abban bízunk, hogy intézkedik a Magyarok Istene, és a történelem megvár minket, pedig az megy a maga útján, és mit sem törődik az elmaradozóval. Akkor azután bűnbakot keresünk, átkozódunk meg búsulunk, mert annyi s annyi derék erény mellett valami hiányzik belőlünk: a bátorság az önismeretre.”

(Féja Géza: Visegrádi esték)

Sajnos, világhírre emelkedtünk az öngyilkosok listáján. E tény maga azt bizonyítja, hogy félünk szembenézni a valósággal. Ha lenne bennünk „bátorság az önismeretre”, magyar történelmünk a letűnt századok alatt más irányt vett volna. Teljesen megegyezem „legnagyobb magyarunk”, Széchenyi István álláspontjával.
„Ki mer tiszta lelkiismeret bátorságával a honi előítéletek seregével szembeszállni s honfitársait éppen ott támadni meg, ahol „mint a nyavalyának a gyökérhelyén” a vágás a legkínzóbb.”

Bővebben...

Bizalommal mondhatjuk, hogy a Napkelet egy szokatlan és új hang a magyar sajtóban: őseink kultúrájának, ősi vallásának a szószólója, ismertetője, ápolója. Mint ilyen — úgy érezzük a szerkesztőségben —, hogy hiánypótló ez a kis lap, mert olyan témákról, melyek a Napkeletben megjelennek, bizony egyetlen más lapban, sajtótermékben sem olvashatnak. Feladatunkká tűztük ki, hogy több ezer éves múltunkat, dicső létküzdelmeinket, ősi mondáinkat, regéinket, hitfelfogásunkat a lehető legmélyebben kikutassuk — már amennyit az ezeréves pusztítás után még ki tudunk bányászni ősmúltunk időtlen idejéből. Tudjuk, hogy ősi kultúránkat soha nem leszünk képesek teljes eredetiségében és teljében bemutatnunk magyar testvéreinknek, mert európai létünk elején, a római kereszténységre térítés korában, óriási változáson ment át az ősi magyar lélek: erőszakkal irtották ki belőle az ősi hitet.

Bővebben...